Kedves Listatagok,

Szeretettel várok mindenkit a LEMDE filmklub következő vetítésére.

Helyszín: Collegium Hungaricum, Leuven, Blijde Inkomststraat 18
Időpont: 2004. március 7. (vasárnap) 19 óra

A filmről:

BUENA VISTA SOCIAL CLUB (Buena Vista Social Club, 1999)
szín., felir., német-amerikai-francia-angol-kubai, dok. film; 101'
r.: Wim Wenders
fsz.: Ibrahim Ferrer, Rubén Gonzales, Compay Segundo, Eliades Ochoa,
Ry Cooder és mások

Az elmúlt két filmklub ütősebb alkotásai után egy teljesen más jellegű
alkotás. Amikor Wim Wenders rendező és Ry Cooder zenei rendező
1998 márciusában belefogtak néhány méltatlanul elfeledett, idős kubai
zenész összegereblyézésébe, talán még nem is sejtették, hogy a
toborzásról szóló low budget alkotás hatalmasat fog szólni. Márpedig
ez történt. A Buena Vista Social Club ugyanis dacára annak, hogy
dokumentumfilm, tarolt. Nemcsak Amerikában és Európában, de az
egész világon. A készítők talán legmerészebb álmukban sem gondolták,
hogy micsoda aranybányát nyitottak meg: a bemutató utáni
hónapokban egyszerűen nem tudtak annyi CD-t gyártani Ibrahim
Ferrerék anyagaiból, hogy ne kapkodják szét a cubanese és latin
lázban égő zenerajongók. Maguk az idős zenészek akárhol adtak (és
adnak azóta is) koncertet, a jegyeket pillanatok alatt szétkapkodták-
szétkapkodják elővételben, s emberek akár többezer kilométert is
utaznak csak azért, hogy élőben is lássák a legendás öregurakat és
hölgy énekesüket, Omara Portuondót.
Ez persze nem csak a valóban professzonális zenének köszönhető. A
filmben, ami egy csapásra világhírűvé tette a hazájukban szinte már
feledésbe merült kiváló zenészeket, egészen hihetetlen világ tárulkozik
fel. Ritkán látott képek Havannáról: a híres rakpart, ahol a hullámok
minduntalan átcsapnak a mellvéden, a legendás 50-es évekbeli
amerikai Cadillacek és a hasonlóan matuzsálemi korú szocialista
gyártású autók furcsa kettőssége, málladozó épületek, a budapesti
VIII. kerületet messze alulmúló városrészek, rosszul öltözött, szivarozó
emberek – és mindezek mellett szinte hihetetlen életszeretet,
életöröm, vidámság és optimizmus sugárzik e – nyugati szemmel nézve
bizony szegénységben élő – ország állampolgáraiból. A zenészek koruk
ellenére olyan életerőt sugároznak, hogy az ember egy csapásra
megérti, miért is van Fidel még mindig hatalmon: ennek a népnek 50
vagy akár 100 év kommunizmus meg se kottyan, egyszerűen lepattan
róluk. Pedig ott azért más mércével osztják ki a népnek a lenini
útravalókat!
A filmben a zenészek vallanak magukról, életükről, pályafutásukról, de
valami olyan szépen és szerethető módon, hogy a néző elszégyelli
magát, amiért valaha is panaszra merte nyitni a száját. Bizony, ezek a
sokszor talán kicsit egyszerű emberek emberségből, mentalitásból,
pozitív gondolkodásból, életerőből, bölcsességből magasan
leiskolázzák a magát műveltnek tartó nyugatot. És közben zenélnek,
zenélnek és zenélnek rendíthetetlenül. Szerényen, de örömmel
bezsebelik a tomboló közönségsikert, de nem vesznek fel allűröket,
nem viselkednek sztárként, s az embernek végig az a benyomása,
hogy ha összefutna velük otthon a nagykörúton, nyugodtan szóba
elegyedhetne velük, annyira közvetlenek, természetesek és kedvesek.
Mosolyognak és nevetnek mindig és mindenen – egyszóval ismerik a
hosszú élet titkát. Varázslatosak. Ha az emberiség csak ilyen
emberekből állna, a Föld sokkal szebb és jobb hely lehetne. Van mit
tanulnunk. A magam részéről a mozit kötelező "olvasmánnyá" tenném
az egész világon.
A filmet nem lehet úgy végignézni, hogy az embernek néha ne szorulna
össze a torka, de a legnagyobb katarzis mégis a zene, amit csinálnak:
néha az ember gerincén futkos a borzongás, annyira tökéletes az
összhang hangszer és hangszer, zenész és zenész, dallam és ritmus
között. Vérükben van a cubanese, a salsa, a merengue és a többi
aszimmetrikus ritmusképletű műfaj, csakúgy mint a hátborzongatóan
precíz, összhangzattanilag kifogástalan, improvizatív duetténeklés. Az
azért nem véletlen, hogy ez a nagyon kiforrott zene még korunk
kifacsart ízlésű, hiphop, rap, house és metál rajongóit is meg tudja
fogni, legalábbis másfél óra erejéig.
Wim Wenders, aki a magyar közönség számára sem ismeretlen (ld.
például a Berlin fölött az ég vagy a Párizs, Texas című nagysikerű
alkotásait) ezúttal egy teljesen járatlan útra tévedt: dokumentumfilmbe
vágott. Saját zsebből, nagyon limitált költségvetéssel dolgozott, ezért
cseppet sem meglepő, hogy a nyersanyag nem film, hanem videó, sőt,
gyakran még csak megfelelő SteadyCamre sem futotta. Az év operatőre
díjat garantáltan nem ez az alkotás fogja tehát megkapni. Ám a lényegi
résztől nem sajnálták a pénzt: a hangmérnöki munka nagyszerű (a
szintén szereplő Ry Coodernek, Wenders régi kollégájának a munkáját
dícséri), aki kicsit is ismeri, milyen nehéz hangra videót vágni, az tudja
értékelni csak, micsoda munka lehetett időnként a studió- és
koncertfelvételek összeillesztése, egymásba folyatása, keverése.
Egyszersmind a zenészek profizmusát is jelzi, mennyire azonos
ritmusban, hangulatban, hangszerelésben tudtak dolgozni a különböző
színhelyeken.
Persze mindig vannak, akiknek fáj, ha jól fut a szekér (nekik ajánlanám,
hogy nézzék meg másodszor is a filmet, hátha elkapnak még egy kicsit
a mondanivalójából): sokszor és sokan kritizálják Ry Cooder erősen
amerikai jellegű, glisszandós (slide-os) gitárstílusát, ami – szerintük –
egyáltalán nem megy a kubai zene stílusához. Ami engem illet,
maximálisan nem értek egyet ezzel a nézőponttal. Cooder elektromos
gitárja ugyan valóban szokatlan a főként akusztikus hangszerelésű
dalokban, de második hallgatásra már kifejezetten jól hangzik bennük,
sőt, az ember már-már hiányolná is, ha nem lenne. A slide-ok szép
átvezetések az akkordok között, és a stílusok keveredése jelen
esetben – profikról van szó! – nemhogy nem árt, hanem kifejezetten
előnyére válik a szerzeményeknek.

Ajánlom a filmet mindazoknak, akik szeretik a kicsit dzsesszes latin-
amerikai zenét, illetve azoknak is, akik még nem tudják magukról, hogy
szeretik-e. (De aztán senki ne panaszkodjon, hogy nem szóltam előre,
ha másnap az első útja a lemezboltba vezet! Egyébként – na nem
mintha részesedést kapnék az eladásokból, csak az információ
kedvéért mondom: – a Vesalisstraat-Tiensestraat sarkán lévő CD-
boltban ordít a falon egy bazinagy Ibrahim Ferrer plakát...)
Ajánlom a filmet azoknak is, akiket érdekel Kuba, ez a nagyon
egzotikus ország és az ott élő barátságos és kedves emberek. Ajánlom
továbbá mindazoknak, akik szeretnének olyan varázslatos embereket
látni, melyekre hosszú évek múlva is emlékezni fognak.
Végül ajánlom mindazoknak, akik egy szép, megkapó mozit várnak az
elmúlt hetek nemkevésbé tartalmas, ám kissé sokkolóbb
(és "véleménymegosztóbb") alkotásai után.
Még egy szubjektív megjegyzés a végére: nálam a film benne van az
abszolút top five-ban!

Akkor tehát várok minél több érdeklődőt vasárnap este 7-kor a Magyar
Kollégiumba.

Addig is kellemes hétvégét kívánok & maradtam tisztelettel,
Schlemmer Balázs "mozigépész"

ps: ja! és aki a film címét úgy meri ejteni, hogy buena viszta szósöl
kláb, az válaszhat, hogy csinál tíz fekvőtámaszt a helyszínen vagy a
legközelebbi filmklubra hoz egy nagy adag somlóit! :o)
Szosziál, OK? :o)